Beléptető

2018-06-26

Egy lelkigyakorlat margójára

Lovász Adrienn

Ott ahol véget érnek a hétköznapok, a teljesítendő feladatok és kötelességek, a ránk nehezedő napi terhek megszelídülnek- szelídül az út is, másfelé tolja az utcát és a házakat. Ott, a domb tetején van egy ház, egy újabb menedék, mely befogad, tanít, megállásra késztet. Ott, a ház küszöbén, a templom ölelésében letehetjük a napi rutint, kicsit megállítva az időt, beléphetünk a csend, a lelki megnyugvás otthonába. Kint hagyhatjuk az autót, az autóban mindenünket, a küszöbön hagyhatjuk az összes terhünket. Ott, ahol egy szelíd kéz letörli homlokunkról az izzadságcseppeket, elsimítja izmainkból a feszültséget – ott talál néhány napnyi csendet, nyugalmat a lélek. A színes, zsibongó tanév után még fülünkben dong a gyerekzsivaj, csilingel a gyermekek kacagása, ezernyi öröme s tán kicsi bánata. Lassan elcsitulnak bennünk az órák, elfogy egy időre a tanmenet, és a korsó, amiből eddig merítettünk s talán kicsit kiürült, újra telítődhet.

Jó ez a magány, ami mégsem szomorú. Jó ez az elvonulás, ami mindig eltávolít a hétköznapitól, de közelebb hoz önmagunkhoz és Istenhez. Elvezet önmagunktól, elveszejt önmagunk számára, hogy újra visszatalálhassunk Egymáshoz s a Mindenekhez.

Jó ez a magány, ami megérlel. Megérleli azt, ami a hétköznapi rohanásban nem tud kibontakozni, nem tud nőni, és nem tud kivirágozni. Mert az idő a legértékesebb dolog, amivel rendelkezünk, s mégis oly sokszor elaprózzuk, elfecséreljük haszontalan dolgokra. Az idő sokszor úgy pereg át kezünkön, mint a homok, s soha nem tér vissza. Pedig az időnk irányítása az életünk uralása. Nem megújítható forrás. Telik. Múlik. Fogy. S mi mégis oly sokszor áldozzuk fel életünk fontos dolgait az idő oltárán.

Ez a magány megtanít arra, hogy ha van bátorságunk, tudatunk nemet mondani az élet apró dolgaira, az erőt ad majd ahhoz, hogy igent mondjunk a nagyokra. Akik uralják életüket, azok egyszerű életet élnek. Mert a rohanó, féktelen ritmus nem a természet, nem Isten szándéka szerint való.  Egy napunk az egész Életünk kicsiben. Amit ma teszünk vagy nem teszünk, egész életünkre kihat. Pedig az ösvény egyszerű (Teréz anya: Egyszerű ösvény).

„A csend gyümölcse: az ima. Az ima gyümölcse: a hit. A hit gyümölcse: a szeretet. A szeretet gyümölcse: a szolgálat. A szolgálat gyümölcse: a béke.”

„Isten a szív csendjében szól hozzánk. Ő a csend barátja, nem az számít, amit mi mondunk, hanem amit Isten mond nekünk vagy általunk a csend nyomán. A csend, az ima a lélek tápláléka.”

Jó ez a magány: elrendezi a kusza szálakat, kijavítja a hibákat, új távlatot teremt, hívást. Az imádság feltölt, tanít, ellazít, megnyugtat, vigasztal, megtart, aztán útra bocsájt:

„Tegyétek a rendkívüli helyett a mindennapit hatalmas szeretettel!” (Teréz anya)

Kedves „Martineum” , köszönjük a mindenkori szíves fogadtatást, a gondosan tervezett programokat, az atyák oktatását, a hely nyugalmát,  a vetett ágy tiszta illatát, a pacsirtaszavú estéket a kertben, az ízletes vacsorát, a békét, az imát, a társaságot, a magányt, hogy itt megérlelhetjük válaszainkat Isten bennünk felhangzó kérdéseire!

 

Két – a lelkigyakorlaton született – verssel is szeretném tükrözni az itt történteket:

 

Köszönt a BÉKE

Pacsirtahangon száll alá az est,

meg-megáll már az idő,

a ziháló lélek, a rohanó test.

Csengő hangú rigó szavát fonja hálójába

az alkony, az est,

mint puha takarót nyugvó gyermekére

úgy borítja csendjét a tájra,

a tompuló zajra,

a halkuló bársonyfény utcára.

A házak már mosolyognak,

szelíd hazajárók csituló szavára,

ölükben betérők örömén felsejlik

a nyugvó Ma s a nyíló Holnap vágya.

A ragyogó ablak-szemek lassan

becsukódnak,

megnyílnak küszöbök,

az ajtók, s újra bezárulnak.

Mint hazasiető léptek lassuló koppanása-

mint a ringó bölcső szelíd roppanása-

kisimul a Holnap.

Köszönt a BÉKE -

az egymásba simuló kezek gyűrű-aranyán.

Köszönt a BÉKE -

az egymáshoz simuló kezekben megbújó imán.

Köszönt a BÉKE -

a lágyuló szemek szelíd pilláján.

Köszönt a BÉKE -

Istennek tetsző emberek vágy-álmán.

Köszönt a BÉKE, URAM!

 

IMA

Uram, bocsájtsd meg, hogy saját nyelvemen szólítlak,

nincs ajkamon üdvös imádság, dicsőítő, magasztaló hálaének,

csak leboruló testem tudja:

nincs most szó, mellyel ajkamról szólva téged elérlek.

Uram, bocsájtsd meg, hogy saját nyelvemen szólítlak,

de betölt hangod, nyíló lélekkel hallgatlak,

hallak, látlak, tudlak:

az ébredő virág nyíló csodálatában,

a haza igyekvő hangya gyűjtögető szorgalmában,

csendes csiga hátán az út porában.

Érezlek a bársony szellő liliom illatában,

a búsan bókoló gerle búgó magányában.

a távolról csilingelve guruló gyermek kacajában.

HALLAK, KUTATLAK,

HÍVLAK, FAGGATLAK.

Légy bennem a harangszó, mely zengve – bongva hazavezet.

Légy bennem az életadó forrásvíz, mely feltör a mélyből

 s tisztára mossa arcomat s szívemet.

Légy bennem a végtelenkék, azúr ég,

mely összegyűjti s hófehér vattapamaccsá szelídíti a vad felleget.

Légy bennem köves gyalogút, mely zarándokot hív,

meggyötör, de megtart, elcsitít és számra adja NEVEDET.

HALLAK. KUTATLAK.

HÍVLAK. FAGGATALAK.

 

LÁTLAK. VALLATLAK.

TUDLAK. FOGADLAK.



További hírek:

----------------------