Beléptető

2021-12-21

Akolitusképzés a Szombathelyi Egyházmegyében – a második végzős évfolyam

Frigy József

 

A legvégén kezdeném: nehéz volt elengedni egymás kezét. Nehéz volt a szervezőknek, oktatóknak, és nekünk még inkább, akik a képzésen részt vettünk. Az utolsó képzési hétvégénk volt, annak is az utolsó napja 2021. december 5-én vasárnap, ebéd után. Búcsúzkodtunk, mert valami véget ért, ám nyugtattuk is magunkat, hogy majd az akolitus-avatáson lesz csak vége, és egyébként még kaptunk házi feladatot, azon is kell dolgoznunk, és tartsuk még egymással a kapcsolatot, a meghívó szerkesztése, az ajándékok kiválasztása ügyében. De a legmegnyugtatóbb érv amellett, hogy nincs még vége, a szervezőknek az a lélekmentő ötlete volt, hogy az avatás előtt egy héttel szükséges még egy lelki napot beiktatnunk, hogy lélekben és gyakorlatban is fel tudjunk készülni az ünnepre. Úgyhogy örömmel és megnyugodva utaztunk haza, csak rövid idő, és újra találkozhatunk, és ha túl nehéznek éreznénk, akkor nem is kell, hogy elengedjük egymás kezét.

Talán ez jelzi a legjobban, hogy mennyire összetartó csapattá értünk az eltelt több mint két év alatt. Egy lelkes, vidám, egymást segítő közösséggé kovácsolódott a Szombathelyi Egyházmegye második akolitus évfolyama, amely a 2019. novemberi kezdést követően most befejezte tanulmányait. Közel húszan a kétéves oktatás második évében már mint felavatott lektorok érkeztünk a péntek estétől vasárnap délig tartó képzési hétvégékre, az akolitusi szolgálat tudományát, gyakorlatát, de leginkább annak lelkiségét felcsipegetni. És most – leszámítva a közvetlen felkészülést – a képzés lezárásaként az akolitusavatás szertartása van már csak előttünk, amelyre 2022. január 22-én kerül sor a Szombathelyi Székesegyházban.

Mondhatnám azt is, hogy viszontagságos két év van mögöttünk, de inkább kihívásnak tekintettük mindannyian – a képzés felelősei, szervezői és résztvevői – az időközben berobbant világjárványt és annak korlátozó intézkedésit. Szenvedő alanyai voltunk a betegségnek, szenvedő alanyai voltunk a közösségi megszorításoknak, leginkább annak az időszaknak, amikor egyáltalán nem találkozhattunk személyesen. Robi atyának (Dr. Kürnyek Róbert pasztorális helynök) köszönhetően a bezártság – aztán a nyári időszak – idején havonként megtartott rekollekciók tartották bennünk a lelket, egyúttal kiváló alkalom nyílt az előző akolitus évfolyamon végzett testvérek megismerésére, akik az ismerkedésen felül megosztották gyakorlati tapasztalataikat, bepillantást engedtek szolgálatuk részleteibe.

Minden nehézség megerősít minket, bátorítottuk egymást, amikor aztán a bezártság után alkalom adódott a várva várt újraindulásra, melyet talán nem túlzás a katartikus élményeink kategóriájába sorolni. Egymás iránt érzett még nagyobb szeretettel, megértéssel fogtunk hozzá idén ősszel az utolsó négy illetve öt képzési hétvégének, ez utóbbi azok számára jelentett egy plusz alkalmat, akik tavaly ősszel betegség miatt nem tudtak részt venni a Szent Ignáci lelkigyakorlaton, és így azt 2021-ben pótolhatták a Martineum Felnőttképző Akadémia szervezésének köszönhetően.

 Sok csúcspontja volt képzésünknek, minden hétvégén volt – akár több is – amelyet jó szívvel őrzünk meg magunkban a következő években, vagy éppen örökre. Megírhattuk életünk zsoltárát, megtarthattuk életünk (e sorok írójára igaz) első igeliturgiáját áldoztatással egybekötve, szentségimádást tartottunk, reggeli és esti imaórákat vezettünk. A lelkiség órákon szolgálatunk lényegét érintő gondolatokat hallgattunk, hogy aztán a számonkérések során visszaadhassunk valamit a saját lelkiségünkből, a saját gondolatainkból, kiselőadások formájában. Imamódokat tanultunk a domonkos nővérektől, Jézus közelségében éreztük magunkat egy-egy lelkiségi gyakorlat során. Aztán négy – elsőre hosszúnak tűnő, ám mégis gyorsan elröppenő – napig elcsendesedhettünk az őszi lelkigyakorlat során, amelyen sok újat ismerhettünk meg leginkább magunkról, a saját belső világunkról, Isten minden pillanatot magában foglaló jelenlétéről életünkben.

Nem vagyunk egyformák, talán mindenkinek más és más volt az Akolitusképzés igazi csúcspontja. De jól van ez így, hiszen sok másban is különbözünk. Különböző településekről – kis- és nagyvárosokból, falvakból – érkeztünk Celldömölktől a két megyeszékhelyen keresztül Letenyéig, fiatalabbak és idősebb korban lévők, mindenféle szakmát képviselve, vagy éppen már aktív nyugdíjasként, eltérő plébániai háttérrel, különböző motivációkkal és karizmákkal a tarsolyunkban. Nincs másképp ez az útravalóinkkal, jövőbeni terveinkkel kapcsolatban sem, azok is különfélék, sok színt mutatnak fel, melyeket elviszünk magunkkal a képzés végén. Ami közös volt azonban bennünk a két év során, és ez egy pillanatra sem halványult el, hogy mindannyian szenvedélyesen szeretjük Egyházunkat, tenni akarunk érte, evangelizálni, közösséget szervezni, egyszóval szolgálni. Szolgálni, tenni a fiatalokért, az útkeresőkért, az idősebbekért, a szükségben lévőkért.

Közösségünk fejlődése terén nem különböztünk más éppen csak alakuló közösségektől, 2019-ben még mi is óvatosan méregettük egymást az első találkozás alkalmával, hogy aztán két évvel később igazi barátokként, lelki testvérekként búcsúzkodjunk a vasárnapi ebéd után. Ami pedig közte történt, az említett nehézségek ellenére is egészséges, sok örömmel teli fejlődés, gyarapodás minden érintett területen: egyházjogban, liturgikában, biblikumban, katekizmusban, lelkiségben. A számonkérések is csak részben szolgálták az elhangzott elméleti tananyag visszaadását, olyan gyakorlati feladatokat kaptunk, melyeknek gyümölcseit mindannyian saját plébániánkon szüretelhettük le egy-egy szentségimádás, keresztút, imaóra megszervezése és lebonyolítása révén. Akolitusi közösségünkben aztán – akár esténként egy-egy pohár bor mellett  – kiértékelhettük, megbeszélhettük azt, ami jól sikerült, és azt is, amit „katolikus kudarcként” éltünk meg, amelyen még lesz mit javítani a jövőben.

Sok mindenkinek tartozunk köszönettel ezért a kissé hosszúra nyúlt képzésért egyházmegyénkben. Püspök atyának, helynök uraknak, a képzésért felelős atyáknak, a nővéreknek, minden világi és egyházi testvérünknek, aki akár csak egy alkalommal is segített bennünket utunk során. Hálával tartozunk a Martineum munkatársainak, akik szervezték és segítették a hétvégéinket.

Bízunk abban, hogy egyházmegyénk – ahogy azt eddig is tette – továbbra is összefogja ezt az egyre gyarapodó akolitus közösséget, és valóban nem engedi el a kezünket; lelki és gyakorlati útmutatásaival, valamint egymás szolgálata tapasztalatainak és ötleteinek megosztásával folyamatos fejlődésnek lehetünk részesei.

És mi sem engedjük el egymás kezét, a Szentlélek Isten segítségével és kegyelméből, ezt ígérhetjük. Ezt a kegyelmet kérjük küldetésünkhöz, erre szeretnénk egy határozott „Ámen!”-t mondani, amikor Püspök atya az Akolitusavatáson utunkra bocsát minket ezekkel a szavakkal: „Vedd ezt az Eucharisztia ünneplésére előkészített kenyeret, és úgy élj, hogy méltóképpen szolgálhass az Úr és az Egyház asztalánál!”

A képzés megvalósulását a Nemzeti Együttműködési Alap támogatta.



További hírek:

--------------------------------